A projekt ismertetése
A technológiai innovációk társadalmasításának dilemmái
A gazdasági növekedés modernizmusban kialakult vallásos jellegű tisztelete töretlenül öröklődött át a posztmodern időszakra (Korten, 2001), de az elmúlt évtizedekben nyilvánvalóvá vált, hogy az innovációk nem feltétlenül jelentenek jobblétet, nagyobb biztonságot, fokozottabb társadalmi igazságosságot. Sajátos paradoxon alakult ki: miközben az innovációk tartalma az emberek többsége számára egyre nehezebben értelmezhető és átlátható, addig hatásuk mind nagyobb tömegek mindennapi életét alakítja át. Hogy ezeket mennyire hajlandók elfogadni, az nagyon sok, csak részben ismert tényező együttes hatásának eredője. Talán az atomenergia békés célú felhasználásának példáján láthattuk legvilágosabban: hiába áll rendelkezésre viszonylag biztonságos technológia: ha a társadalom jelentős része – vagy legalábbis annak egy kellően szervezett rétege – nem hajlandó ezt elfogadni, akkor az innovációba fektetett tőke és tudás hosszú időn keresztül kihasználatlanul hever.
A 20. század második felétől valamennyi fejlett országban megújuló lendületet kaptak azok a viták, amelyek az innovációk társadalmi-gazdasági beágyazottságát vizsgálták és felhívták a figyelmet arra, hogy egy-egy technológiai innováció csakis szélesebb, társadalmi összefüggéseiben vizsgálható és értelmezhető. Polgárjogot nyert a szakpolitika (policy) fogalma és szemlélete, melynek alapján a szakpolitika feladata egy adott terület áttekintése és felügyelete (kézben tartása és kontrollja a társadalom etikai normáinak és hosszú távú valódi értékeinek-érdekeinek figyelembe vételével), a területtel kapcsolatos döntések meghozatala, az ezen döntéseknek végrehajtását szolgáló intézkedések végrehajtatása és ellenőrzése. Bizonyos döntések rutinszerűek, míg mások mélyebb megfontolást – döntéselőkészítést – igényelnek.
A gyorsuló technológiai fejlődés egyre inkább olyan típusú döntések meghozatalát tette szükségessé, melyek Simon (1960) klasszikus csoportosítása szerint a nem strukturált döntési helyzetek közé tartoznak, azaz melyeknél a döntéshozás magában foglalja bizonyos tényezők – a döntéshozók értékrendszerén alapuló - szubjektív értékelését. A döntés-előkészítés során ebben az esetben különösen nagy szükség van a döntés által érintettek (stakeholderek) álláspontjainak vizsgálatára. Freeman (1984) külső és belső érintetteket különböztet meg. Chikán (1997) a külső érintettek közé sorolja – már a vállalati döntések esetében is – a lakosságot, a civil szervezeteket és a természeti környezetet. Egy közösségi (kormányzati- vagy hatósági-) döntés esetében talán még fontosabb az érintettek álláspontjának figyelembe vétele, így e modell alkalmazása indokoltnak tűnik a szakpolitikai döntéshozás során is.
A műszaki-technológiai fejlődés arra hívja fel a figyelmet, hogy a modern társadalmaknak egyre inkább együtt kell élniük a kockázatokkal (risk), és egyre inkább elterjed a kockázat-társadalom (risk society) fogalma. Beck (1992) szerint olyan kockázattársadalomban élünk, ahol a technológiai és ipari fejlődés árnyoldalai mindinkább meghatározó tényezői lesznek a társadalmi szintű párbeszédnek és a politikai vitáknak. A technológia a modern társadalmak húzóerejévé vált, ám az életkörülmények anyagi minőségében beálló változások nem feltétlenül jelentik a szubjektív életminőség hasonló arányú változását (Diener et al, 1995, valamint Easterlin 2003).
Durant (1999) szerint a helyzetet tovább rontja, hogy a tudománnyal kapcsolatos szkepticizmus ezelőtt nem ismert mértékűvé duzzadt. Ennek legfontosabb okai: (1) Az elmúlt másfél évszázadban végbement technológiai fejlődés páratlanul széles skálán zajlott. Ennek következtében a nagyközönség számára a tudomány átláthatósága már a felszínen sem biztosítható. Egy átlagos felkészültségű, nem szakmabeli ember számára a tudományos cikkek olvasása már a problémafelvetés értelmezésénél megoldhatatlannak tűnő, jobb esetben is több éves előtanulmányokat igénylő kihívás. A felfedezések és újítások jelentős része ezért a legtöbb ember számára nem átlátható és megérthető, ezért aztán az új jelenségek igényelte szabályozások nem kontrollálhatók kellőképpen: ellenőrzésüket egy szűk szakmai csoport végzi.; (2) A fejlett társadalmak polgárait-miközben élvezték a műszaki haladás előnyeit- mind nagyobb sokként érte az a felismerés, hogy egyre jobban ki vannak téve a technológiai hordozta veszélyeknek. egyre tudatosabban élték meg a technológiai veszélyeknek való kitettséget. Felvilágosító kampányok, ismeretterjesztő fórumok és társadalmi mozgalmak szerveződtek egy-egy észlelt/vagy képzelt kockázat kapcsán. Számos példát látunk arra, hogy az egyes, mégoly nemes célok érdekében szerveződött mozgalmak hogyan válnak önös érdekek eszközeivé.
A „technológiai fejlődés demokratikus kontrollja” hangzatos jelszó ugyan, de sem a közvetlen vagy részvételi demokrácia, sem a liberális vagy képviseleti demokrácia modelljei nem alkalmasak a technológiai fejlődés kapcsán jelentkező új kihívások kezelésére (Giddens 1990; Held 1996). Mind szélesebb körben vált általánossá a felismerés, hogy a gyakran elitista, olykor pedig nem kellően körültekintő szakpolitikai döntések (Richardson et al, 1993) alternatívájaként új döntéselőkészítési megoldásokat kell keresni. A társadalom hagyományos demokráciák esetében megszokottnál nagyobb mértékű beleszólását biztosító technikákat összefoglaló néven közösségi részvételnek (public participation) nevezzük. A közösségi részvétel integrálása a döntés-előkészítési folyamatba alapvető fontosságú a tudásalapú társadalmak továbbfejlődésének érdekében (Hagendijk, 2004). Ehhez a széles közvélemény számára is érthető és széleskörűen hitelesnek elfogadott kommunikációra, a szakértők és a társadalom közötti igényes, színvonalas párbeszédre, a technológiai fejlődés főirányainak és szabályozásának társadalmi konszenzuson alapuló rendszerére van szükség (Brint, 1994, van den Daele and Neidhardt, 1996, Nowotny et al., 2001).